A Lengyel intézetben

Sławomir Mrożek

A napokban a kissé elszabadult stílusom vadvizekre evezett ezért úgy gondoltam ma, hogy valami kulturálisat fogok mutatni nektek. Éppen ezért egy élményt szeretnék megosztani veletek.
Mrozek egy nagyszerű kortárs dráma író, aki "nem olyan régen" itt járt Pesten egy dedikálás ürügyén, ahol az emberek feltehették furfangos kérdéseiket neki és a válaszokkal betelve nyugodt szívvel olvashatták utána a dedikált könyveit, novelláit otthon.
Mrozek elsősorban nálam a szatirikus novelláival lopta be magát a szívembe, amik a lengyel társadalom szokásait,mentalitását figurázza ki. Mindenkinek csak ajánlani tudom ha röhögni akar, élény őt olvasni:)
Szóval ez a találkozás megihletett egy saját novella írására, ugyanis itt a találkozón kisebb-nagyobb olyan galibák történtek , amik akadályozták az esemény folytonosságát és zavartalanságát, ami tökéletes alkalmat biztosított, hogy én is kifigurázzam a magyar mentalitást és szervező képességet.
Az alábbi sorokban közlöm:

" Közös morzsák, közös zsebben

Az egyik terem már teljesen megtelt. Minden széken volt egy ember, aki vagy lengyelül, vagy magyarul beszélgetett a szomszédjával. Lázasan készültek a nagy fogadtatásra.
Ő, akit ebbe a terembe vártak, még nem érkezett meg. Ő is csak várta, hogy megérkezhessen. Senki se gondolta volna, hogy mindenki csak várni fog ezen az estén, a közönség, és Ő sem.
Nos, mivel a két terem közül csak az egyikbe volt lehetősége lenni, ezen az estén, így Őt egy kamera és kamerával összekötött kivetítő által lehetett, csodák csodájára, látni a másik teremben is. Ezt a felettébb szokatlan dolgot sokan nem értették, és nem is tudták páran egykönnyen megemészteni az este folyamán, magát a jelenséget. Pedig az ördöngös technika jelét adta a könnyebb kommunikáció kiépítésére, ebben a hihetetlen gyorsan fejlődő korszakban úgy, hogy az még a művelt emberek számára is érthető volt.
Ebben a, XXI.sz. technikáját leginkább képviselő teremben, a székeken már mindenki ült. Mi is ott ültünk ketten, a negyedik sorban, és türelmesen olvasgattuk novelláit, amíg meg nem érkezett.
A két teremben a folyosókon és a ruhatár részlegénél egy gombostűt is lehetetlen volt le ejteni, annyian bolyongtak a székek felé. Hiába látták, hogy minden széken ülnek már, csak azért is türelmetlenül, és egyre agresszívebben kérdezgették az álló emberek,hogy "Foglalt?". A széksorok mögött, az idegesen duruzsoló tömeg egyik lábról a másikra állt. A széken ülők helyére pályáztak. Az író érkezése előtti utolsó öt percben egy kisebb szélsőséges csoportot lehetett, üvöltözni hallani, akik hangosan tervezgették a náluk fiatalabbak lelökését a székükről. Ezeket gyorsított eljárásban elítélte egy másik szélsőségesebb csoport.
Az író megérkezett, belépett az ajtón, előtte és körülötte a fordítói csináltak utat a tömegen keresztül abba a terembe ahol mi ketten biztosan nem ültünk. Mindenki feszülten várt. Sokan újból megpályáztak olyan székeket, amin már ültek. A kedélyek hamar le csillapodtak, amikor a kivetítőn megjelent Ő, a két tolmács és valószínűleg az író szponzora vagy valamiféle tanácsadója, akit eleinte nem lehetett látni mert túl kövér volt, és ezért a kamerás nem vette bele a képbe. De végül, pár " A kövérek jogaiért" harcoló magán aktivista megverte a kamerást és, úgy állították a kamerát,hogy a kivetítőn lehessen látni kint a másik teremben ahol mi ketten ültünk, azt a négy személyt, aki bársonyos anyagú székekben beszélgettek, hol lengyelül, hol pedig magyarul.
A beszélgetés elkezdődött. Az idősebb hölgy, aki feltette a kérdést magyarul "(Csak két mikrofon van?"), a mikrofont fejjel lefelé tartva a másik végét a szájához emelve kérdezett magyarul, a kérdést pedig a másik idősebb hölgy, lengyelre fordítva, az írónak intézte. Ez így történt visszafele is, válasz esetén. A lengyel író a magyar származású lengyel fordítónak, a magyar származású lengyel fordító pedig ilyenkor magyarra fordítva a költő szavait, fordult a mikrofont az ölében tartó magyarul kérdezgető idős hölgyhöz, aki valószínűleg a házigazda szerepét élvezhette.
Ez alatt a kinti teremben ahol mi ültünk, hirtelen megszakadt a kapcsolat a bent beszélgetőkkel. A kamera egyszerűen kikapcsolt. A teremben mindenki hangosan fölkacagott. Sokan hasukat fogva, kisírt szemekkel, fröcskölő szájjal feküdtek a hideg csempén, és görcsbe reszkettek. A kamera újból visszakapcsolt. Hirtelen megint tudományos csend lett és az emberek átszellemült fejjel hallgatták a lengyelül beszélgetőket, mert ugyanis a magyar tolmács kikapcsolva és fejjel lefelé tartva használta ezt "mikromofont" vagy mit. Ki se lehet mondani.
Oldalra néztem és különös dolgot láttam és hallhattam. Egy idős, "mindenhol csupa prém és karperec" asszony ezeket a szavakat intézte a mellette levő széken ülő még prém nélküli táskájának. "- Kényelmes?". Ezek az aggódó szavak csak úgy visszhangoztak a teremben. Megrökönyödésemet nem titkolva gondoltam magamba,hogy miért vagyok ilyen nevetséges helyzetben szerda este, de hirtelen újból elkellett,hogy bizonytalanodjak abban,hogy én egy kulturális rendezvényen veszek részt. A közönség újból hangosan kacagni kezdett. Néhány perc alatt több görcsös, ijesztő külsőt is felvett alakot vittek ki a kint várakozó mentőhöz. Ők a kamera áldozatai voltak. A kivetítőn újra lehetett látni és hallani a benti teremben beszélgetőket. Minden rendben zajlott. Jól lehetett hallani a tolmácsokat, látni lehetett őket. Sőt néha közelről, néha pedig egy kicsit messzebbről is.
Egy idegeskedő asszony felbődült, hogy ő ezt nem hallja. Hangosan magának beszélt.
"Mégis mit gondolnak ezek? Itt vagyok és ezért én nem hallhatom? Miért vannak a füleim? Rohadt szemetek! Azt akarjátok, hogy levágjam őket, mert úgysem veszem hasznát? Ezt akarjátok? Rohadt szemetek!"
Közben a három székkel odébb ülő prémes karpereces nő a táskáját nyugtatgatta, babusgatta, simogatta és bohóckodott neki, ne sírjon mert látta,hogy ez a hangos jelenet felzavarja lelke nyugodt vizeit. Azokat akik álltak, leginkább nem az zavarta, hanem inkább a táskás hölgy.
A közönség megint röhögésben és üdvrivalgásban tört ki, mint a cirkuszban. A kamera megint kikapcsolt, hát kigondolta volna ,hogy megtörténhet még egyszer,nem?
Az idegeskedő asszony megint felbődült. "Ne szórakozzál velem te Rohadék! A számítógép az nem varrógép! Nem fogsz átejteni te szemét! Te Rohadék!"
Az idegeskedő asszony, a közönség kacagását olyan intenzívre fokozta a rímbe szedett affektáló mérgelődésével,hogy végül több halálos áldozatot követelt a jelenet.
Három székkel odébb a táskáját csecsemőként dédelgető asszony, a magasba dobálva, mint apa a kisfiát, játszott a kis táskával. " Tetszik kicsim? Ne sírjál ilyen hangosan kis drágám." Mosolyogva le tette a székre a kis táskát és megigazította a pántját. Mellette egy terhes anyuka esett össze ájultan a nagy súly és kevés levegő miatt. Az előadásnak vége lett. A magyarul kérdező nő kijelentett,hogy most lehet kérdezni az írótól és utána pedig dedikáltatni. A kivetítős teremben ahol mi ketten ültünk, az idegeskedő nő hangosan rá kezdett megint.
"Mégis, hogy kérdezzek ha nem hallja? Nem értem most miért kell itt szórakozni velem? Talán valami bohóc vagyok? Ezek teljesen hülyének nézik az embert, hihetetlen. Rohadtak!"
A további fél óra csak lengyelül hangzott el, mivel a benti teremben a mikrofont megkaparintó két személy, a fordítók, nem akarták más szája elé tolni a saját mikrofonjukat, ezért eldugták a táskájukba a ritka tárgyat. Kamera kikapcs.
-Haha-vihi-vihi-húúúú -a közönség így.
-Engem mindenki utál ..fottyadt szemetek!
-Jolvan kicsim mindjárt megyünk haza, bírd még egy picit ki..
Lehetett menni dedikáltatni. K.Á. leült a szemüveges idős íróval szemben , oda adta két könyvét amire karcos kis betűket biggyesztett az öreg, mosolygott és várta következő embert.
Leültem. Csak egy prospektus volt nálam. Egy öreg idős, megfáradt és élete végén járó kalapos kopasz bácsi volt az elején, egyedül állt a hideg hóban. Szomorú tekintete a földre szegezve. A képen látható idős Úr lába alá oda biggyesztette nevét, mint egy elfogadásaként a végnek, Slavomir Mrozek."